Kém-lét

Mindig is kém akartam lenni.

Erre tegnap azon kaptam magamat, hogy - már nem először - vadidegenek követek az utcán acélból, hogy kifürkésszem milyen könyv van a kezükben, azaz mit olvasnak épp. A kémkedés célja az, hogy megállapítsam, én olvastam-e már azt a könyvet, vagy ismerem-e. Ha nem olvastam, rendszerint úgy ítélem, hogy azért nem, mert nem érdemes az olvasásra - vagy valami hasonló lekezelő érvet találok. Persze sokszor jogtalanul.

Tegnap éppen a 18-as villamoson lestem bele hátulról egy úgy 20 év körüli, alacsony, szőke lány könyvébe: kis alakú könyv, angolul benne az egyik sorban: "teshekur" - ami ugye törökül, meg talán arab nyelveken is a köszönömöt jelenti. A könyv formájából és stílusából ítélve amerikai kiadás volt, valószínűleg Penguin kiadás, és valamiért az a gyanúm támadt, hogy egy Khaled Hosseini könyvet olvas, talán a Papírrepülőket. (Általában jók a megérzéseim, és ha már olvastam a könyvet, úgy három mondat után rájövök, hogy melyik az. Ha nem olvastam, akkor kell egy-két bekezdés, hogy kitalaláljam legalább a szerzőt. Vagy nem.) Ez utóbbi könyvet nem olvastam, csak Hosseini egy másik könyvét. De nem láttam a fejlécet. Nem és nem akart úgy fordulni, hogy legalább egy apró pillantást vethessek a címre. Ezért aztán a viliről leszállva kénytelen voltam követni a lányt, tekergetve a nyakam, hogy meglássam a borítót vagy a szélét. Közben pár embernek neki is mentem. De csak nem ment. Nagyon elmerült benne, ment csak egyenesen, ám a könyvet ugyanabban a pózban tartva. Valami új stratégián gondolkoztam, amikor hirtelen ráeszméltem, hogy mi a fenét is művelek. Így aztán kicsit elszégyelve magam, de továbbra is elégedetlenül feladtam a missziót és hazakullogtam.

Hmm..