Ti még lázadni sem tudtok

Mondta egyszer egy professzorom.

És most én is ezt mondom, így vasárnapi hangulatban, amikor mindig kicsit rámtör az ideg, valahogy az elmúlás, a hétfő kezdet, a lemenő nap, az önmagam megvalósításának problémájának és a világ súlyának nyomása alatt.Szóval feleslegesen nyávogok. De ez a vasárnap. És mindig kihoz valami érdekeset. Ösztönöz és motivál, kétségbeesetten, hogy kéne már tenni valamit. VALAMIT. Nagybetűkkel. De a megoldás mindig várat magára, s az ember kielégületlenül marad végül.

Ez a VALAMi hajt szinte mindenkit vagy legalábbis sokakat valami meghatározhatatlan cél felé. Tavasszal persze erősebben, télen pedig depressziósabban. Érezzük, hogy tenni kell valamit, valami nagyot, érdekeset, izgalmasat, rendkívülit, spontánt és maradandót. Ezt így mind egyszerre. Aztán néha-néha, egy-egy pilanatra mintha elérnénk valamit abbóla nagy Valamiből. Egy-egy pillanatra elégedettek leszünk, talán büszkék is magunkra, hogy végülis véghez vittünk valamit, aminek talán mégis csak van értelme. De aztán hamar elfog megint az elégedetlenség, és kétségbe vonjuk a sikert, a tudást, az eredményt. Legalábbis én. Az önbizalom és a siker érzete ritka, hiába tartanak sokan sikeresnek. Nem tartom nagyra a kisebb-nagyobb eredményeket Pedig nem vagyok maximalista - mégha ez alapján úgyis tűnik. Sőt, még ezzel is elégedetlen vagyok - bárcsak legalábbb maximalista lennék.

Ez a valami generációs probléma lehet - az állandó szkepticizmus, önbizalomhiány. Már semmi nem elég, mindig több kell, mégsem teszünk semmit, csak valami spleenben fetrengünk a jólétben.

Ahogy egy tanárom kért minket egyszer, hogy mondjuk el, mi mi ellen lázadnánk. Hát nagyon silány volt az eredmény - semmi hév nem volt bennünk, semmi valamire való ötlet nem jött fel, semmi igazi ellenség vagy cél. "Ti még lázadni sem tudtok" - mondta a tanárom. Igaza volt. Mindtha valami hiányozna belőlünk.

De azért mégha csírájában is, de itt van ez az ösztönző Valami. Legalább arra rávesz, hogy írjak ide valamit. Kis v-vel.

És enélkül persze nem lenne az ember ember. Csak ülne a barlangban, kapargatná a hamut, bambulná az elnyúló árnyékokat és néha a falra fosna valamit. VALAMIT. Mert az a valami, az azért ott is ott bújkált.