Kém-lét

Mindig is kém akartam lenni.

Erre tegnap azon kaptam magamat, hogy - már nem először - vadidegenek követek az utcán acélból, hogy kifürkésszem milyen könyv van a kezükben, azaz mit olvasnak épp. A kémkedés célja az, hogy megállapítsam, én olvastam-e már azt a könyvet, vagy ismerem-e. Ha nem olvastam, rendszerint úgy ítélem, hogy azért nem, mert nem érdemes az olvasásra - vagy valami hasonló lekezelő érvet találok. Persze sokszor jogtalanul.

Tegnap éppen a 18-as villamoson lestem bele hátulról egy úgy 20 év körüli, alacsony, szőke lány könyvébe: kis alakú könyv, angolul benne az egyik sorban: "teshekur" - ami ugye törökül, meg talán arab nyelveken is a köszönömöt jelenti. A könyv formájából és stílusából ítélve amerikai kiadás volt, valószínűleg Penguin kiadás, és valamiért az a gyanúm támadt, hogy egy Khaled Hosseini könyvet olvas, talán a Papírrepülőket. (Általában jók a megérzéseim, és ha már olvastam a könyvet, úgy három mondat után rájövök, hogy melyik az. Ha nem olvastam, akkor kell egy-két bekezdés, hogy kitalaláljam legalább a szerzőt. Vagy nem.) Ez utóbbi könyvet nem olvastam, csak Hosseini egy másik könyvét. De nem láttam a fejlécet. Nem és nem akart úgy fordulni, hogy legalább egy apró pillantást vethessek a címre. Ezért aztán a viliről leszállva kénytelen voltam követni a lányt, tekergetve a nyakam, hogy meglássam a borítót vagy a szélét. Közben pár embernek neki is mentem. De csak nem ment. Nagyon elmerült benne, ment csak egyenesen, ám a könyvet ugyanabban a pózban tartva. Valami új stratégián gondolkoztam, amikor hirtelen ráeszméltem, hogy mi a fenét is művelek. Így aztán kicsit elszégyelve magam, de továbbra is elégedetlenül feladtam a missziót és hazakullogtam.

Hmm..

Erős vagyok. mint Schwarzenegger

Jóga után képtelen vagyok bármire. Ez a legszadibb jóga, amit el lehet képzelni. De közben persze ki is kapcsol, fel is tölt, energizál. De utána vagy két órán keresztül le vagyok fagyva, kipurcanva, kiszivva, aztán mikor már tudok gondolkodni, akkor szép lassan el kezdenek jelentkezni az izomláz tünetei is. Holnap reggel meg mozdulni sem tudok majd. És ez megy hétről hétre. Lassan eltűnik a mellem és csak izom lesz rajtam: vastag combok, nagy bicepsz és tricepsz, láthatatlan has és kiálló mellkas. Éljen éljen, vagy inkább neeee..

Ti még lázadni sem tudtok

Mondta egyszer egy professzorom.

És most én is ezt mondom, így vasárnapi hangulatban, amikor mindig kicsit rámtör az ideg, valahogy az elmúlás, a hétfő kezdet, a lemenő nap, az önmagam megvalósításának problémájának és a világ súlyának nyomása alatt.Szóval feleslegesen nyávogok. De ez a vasárnap. És mindig kihoz valami érdekeset. Ösztönöz és motivál, kétségbeesetten, hogy kéne már tenni valamit. VALAMIT. Nagybetűkkel. De a megoldás mindig várat magára, s az ember kielégületlenül marad végül.

Ez a VALAMi hajt szinte mindenkit vagy legalábbis sokakat valami meghatározhatatlan cél felé. Tavasszal persze erősebben, télen pedig depressziósabban. Érezzük, hogy tenni kell valamit, valami nagyot, érdekeset, izgalmasat, rendkívülit, spontánt és maradandót. Ezt így mind egyszerre. Aztán néha-néha, egy-egy pilanatra mintha elérnénk valamit abbóla nagy Valamiből. Egy-egy pillanatra elégedettek leszünk, talán büszkék is magunkra, hogy végülis véghez vittünk valamit, aminek talán mégis csak van értelme. De aztán hamar elfog megint az elégedetlenség, és kétségbe vonjuk a sikert, a tudást, az eredményt. Legalábbis én. Az önbizalom és a siker érzete ritka, hiába tartanak sokan sikeresnek. Nem tartom nagyra a kisebb-nagyobb eredményeket Pedig nem vagyok maximalista - mégha ez alapján úgyis tűnik. Sőt, még ezzel is elégedetlen vagyok - bárcsak legalábbb maximalista lennék.

Ez a valami generációs probléma lehet - az állandó szkepticizmus, önbizalomhiány. Már semmi nem elég, mindig több kell, mégsem teszünk semmit, csak valami spleenben fetrengünk a jólétben.

Ahogy egy tanárom kért minket egyszer, hogy mondjuk el, mi mi ellen lázadnánk. Hát nagyon silány volt az eredmény - semmi hév nem volt bennünk, semmi valamire való ötlet nem jött fel, semmi igazi ellenség vagy cél. "Ti még lázadni sem tudtok" - mondta a tanárom. Igaza volt. Mindtha valami hiányozna belőlünk.

De azért mégha csírájában is, de itt van ez az ösztönző Valami. Legalább arra rávesz, hogy írjak ide valamit. Kis v-vel.

És enélkül persze nem lenne az ember ember. Csak ülne a barlangban, kapargatná a hamut, bambulná az elnyúló árnyékokat és néha a falra fosna valamit. VALAMIT. Mert az a valami, az azért ott is ott bújkált.

Kicsit betegnek lenni még jó is lehet. Kis láz, otthon fekszel, szenvedsz, laptop az ölben, néha csak bambulsz, elalszol, teázol, szól a zene, esetleg megnézel valami bugyuta sorozatot.

S az idő csak úgy csordogál.

az egykék

Mi egykék külön csoportot alkotunk a világban.

A sztereotípiák alapján elkényeztetettek és önzők vagyunk.

De valójában sérülékenyek, rendkívül kötődősek, függő természetek (persze ebbe beletartozhatnak a sztereotipikus jellemzők is). Ha egyedül vagyunk, olyan elveszettek vagyunk. Persze önállóságot is tanultunk, sőt sokat is: gyakran játszottunk magunkban gyerekkorban, babákkal és könyvekkel társalogtunk. Látszólag vagányak és határozottak vagyunk, függetlenek (hisz kevés kooperációt tanultunk) - de ez az önállóság csak úgy működik, ha tudjuk, hogy otthon vár valaki, van, aki főz főtt krumplit, ha kicsit is begetek vagyunk, van, akinek lehet gyorsan egy smst dobni, ha szar a kedvünk. Mondhatnánk, mindenki így van ezzel - de mi, ha rossz a kedvünk, lehet, hogy a szüleinket hívjuk fel..sokkal nagyobb arányban, mint más. A szüleink pedig örülnek, és kézzel-lábbal akarnak segíteni - hisz mi vagyunk az egyetlenek nekik. Így a függés is nagyobb - annak terheivel és előnyeivel együtt.

Elveszett kis lelkek vagyunk, oh. S ez egyszerre jó és rossz is.

Persze nekem mindig is nagyon jó volt. (Más szívta az elkényeztetettségemet és hatalmas elvásásaimat:)

Néha csak úgy kipattannak a jó ötletek az agyamból, és hirtelen rendkívül elégedett leszek magammal. De csak nagyon néha. És csak a kipattanás pillanatában gondolom biztosan, hogy mily remeket alkottam. Aztán újra elfog a kétség.

De általában meg nem pattanan ki semmi - talán ez a szerencsém.

Már majdnem megittam az összes legjobb magyar bort. Úgy értem egy palackkal, 2009 egyik legjobbjából. Egy pohárral ugyan nem én ittam. De a többit én. És, ha az ember - ugye mint tudjuk - egyedül iszik, akkor sokkal jobban beüt neki.

Vagy ez csak nálam van?

Most jöttem rá, hogy ezt sohasem beszéltem meg senkivel. Másoknál is így van-ez, egyedül iszogatnak, akkor az sokkal hamarabb a fejükbe száll?

Najó, lefekszem aludni.